Egy kis erszény hevert gazdátlanul a fűben, egy fa tövében. Nem volt túl feltűnő jelenség, csak pont annyira, hogy egy arra járó vándor felfigyeljen rá. Félig ki is volt engedve a szája, hogy rálátás nyílhasson a tartalmára annak, aki csak egy kicsit is közelebb hajol hozzá. Fényes tallérokat rejtett a kis bőr szütyő, mind aranyból volt, tompán csillogtak az itt-ott bekúszó napsugarak fényében. Egy azonban más volt, mint a többi, nagyobb, fényesebb, színben is különböző. Aprólékos minta díszítette, látszott rajta, hogy nem mindennapi érme volt. Ami azonban a leginkább elkülönítette társaitól, a körülötte kavargó sötét felhő, gonosz füst, mely egyszerű halandó számára láthatatlan volt.
Két férfi tűnt fel az ösvényen, az erszénytől nem messze. Egyenesen felé tartottak, és egy pillanatig úgy tűnt, el is haladnak mellette, de végül az egyik meglátta, s megállt. Lehajolt és csodálkozva a kezébe vette.
– Valaki elhagyott egy aranyérmékkel teli erszényt – mondta társának, aki ugyancsak meglepődve méregette szerzeményüket.
– Biztos szétveti majd a düh, ha észreveszi – nevetett a férfi. – Mutasd csak!
Jobban megvizsgálták a zsákocskát, és benne lapuló pénzt, és egy pillanatig az az egy, különös érme is a kezükbe került.
– Még sosem láttam ilyet – mondta a meglelő, közben az ujjai közt forgatva a furcsa tárgyat.
– Én sem, de biztosan el lehetne adni – folytatta a másik vigyorogva. Egyikük sem észlelte a sötét aurát, ami ott keringet szüntelen.
– Azé, aki találta – Ezzel behúzta a szütyő száját, majd az övére kötötte. – Az biztos, hogy ma mellénk állt a szerencse! – mondta.
– Úgy biza! – vágta rá a másik, majd ismét útnak indultak, vissza a falujukba. Boldogok voltak, hisz gazdagabbak lettek, nem tudva a gonosz felhőről az érmék között. Egy valaki azonban figyelt és látott, és ő tudta, hogy mi rejtezik a zsákban. Az égből nézett le a földre, és tettre készen állt.
Sosem látott forróság telepedett a vidékre az elmúlt pár napban. A nap kegyetlenül ontotta magából a meleget, kínt hozva növényre, állatra és emberre. Egyetlen felhő sem volt az égen, és még éjszaka is iszonyatos hőség volt.
Közel s távol egyetlen falu volt csak az erdő szélén, egy folyó mellett, ami a meleg miatt ekkorra már kezdett csermellyé zsugorodni. Az emberek tehetetlenek voltak, úrrá lett rajtuk a kétségbeesés, amihez egy rejtélyes kórság is társulni látszott. A hőségnek tulajdonították, mivel majdhogynem egy időben jelentek meg a vidéken. Ez a betegség gyengeséggel, rossz lelkiállapottal járt, de valójában senki nem tudta, mi történik pontosan a beteggel. Egy volt csupán biztos: nem volt rá gyógyír. A nép imádkozni kezdett, a nap istennőjét, Khaniat szólították, hogy legalább a nap ne sanyargassa őket nappal s éjjel. Tőle reméltek enyhülést a kórral szemben is, hiszen mástól nem várhatták. A falu keleti szélén lévő szentély folyamatosan tele volt emberekkel. Az oltáron megannyi áldozati étel hevert, a levegőt megtöltötte a tömény füstölőillat. Napközben mindenki elmondta imáit, akár többször is, azonban volt valaki, aki nem szerette volna zsúfolt tömegben lökdösődve megszólítani az istennőt. Egy fiú, aki alig múlt tizenhét esztendős, rendszeresen éjszaka látogatta a szentélyt, annak ellenére, hogy az emberek ezt nagyon is furcsának találták. Ez a fiú középmagas termetű, rövid, fekete hajú, égszínkék szemű fiatalember volt, és az Oreth névre hallgatott. Mindig is ő volt a falu feketebáránya, így nem vette magára a falusiak megjegyzéseit az utóbbi időben kialakult szokásával kapcsolatban. Úgy gondolta, hogy Khania hiába a nap istennője, biztosan meghallja az imáit éjszaka is. Mikor a kis épület már teljesen kiürült, és a környékéről is eltűntek az emberek, Oreth akkor vágott neki az útnak, és látogatta meg az oltárt. Gyújtott magának egy füstölőt, saját készletéből, amit otthon tartott, az ágya alatt, majd néhány friss almát helyezett a rengeteg áldozati étel tetejére. Letérdelt, és súgva szólította meg az istenséget. Most is ugyanazt mondta el, mint mindig:
– Ma is éreztem a különös vibrálást a levegőben. A többiek nem érzik, de én igen. Valami idegen férkőzött a faluba, és biztos vagyok benne, hogy az betegíti meg az embereket. Kérlek, tégy valamit! A falubeliek nem hinnének nekem, de ez még valami nagyon rosszhoz vezethet – súgta, szemeit az oltár mögé lógatott pergamenre emelve, melyen az istennő képe volt látható. Egy festmény volt, melyet még régen készített egy idős nő a faluban. Ez Khaniat hosszú, arany hajjal ábrázolta, tűzszín ruházatban, csillogó, arany ékszerekkel és egy bottal, melynek végén a napkorong foglalt helyet. A figura narancsszín szemei lefelé néztek, híveire, ajkain lágy, szelíd mosoly ült. Nem lehetett tudni, hogy tényleg így néz-e ki, Oreth viszont biztos volt abban, hogy szavai egy nap elérnek az istennőhöz.
Reggel a kelő nap ismét tikkasztó hőséget hozott a falu népének. Oreth most is mágiával próbálta távol tartani a forróságot a házuktól, melyben szüleivel lakott, ezzel is okot adva a falusiaknak a rosszindulatú morgolódásra. Ezeket csak egy vállvonással, vagy szemforgatással nyugtázta, amikor csak meghallott egy-egy „különc”, „bolond”, „elfajzott”, vagy esetenként „kultista” megnevezést. Senki, még a szülei sem nézték jó szemmel szenvedélyét a mágia iránt, habár ők igyekeztek titkolni ezt, és olykor még hasznát is látták fiuk varázstudományának. Akárcsak ebben az esetben.
Oreth épp az étkező helyiséget próbálta hűteni, mikor nagy zűrzavarra lett figyelmes az utcán, kinézve az egyik ablakon. Kiment hát a házból, és azt látta, hogy mindenki nagy igyekezettel a főtér felé tart. Követte a tömeget, az emberek izgatottnak tűntek.
– Lehet, hogy van megoldás a minket sújtó borzalomra? – Hallotta egy nő szavait maga mellett, ahogy a férjéhez beszélt, a folytatás azonban rejtve maradt, olyan gyorsan tűntek el a tömegben.
– Imáink meghallgattattak! – Mondta egy férfi, és szinte futott a főtér felé. Oreth egyre kíváncsibb lett, vajon mi történhetett, amiről ő nem tud. Miközben ő is sodródott a néppel, ismét hatalmába kerítette az a rossz, maró érzés, mint a néhány napban mindig. Valami volt a faluban. Valamilyen aura, jelenlét, de mindenképpen valami gonosz. Érezte a rosszindulatot, az ártó szándékot a levegőben, ami napról napra egyre erősebbé vált. Komolyan remélni kezdte, hogy az emberek igazat beszélnek, és végre megoldást kapnak erre a problémára.
A főtérre érve egy ládákból összerakott pódiumot látott, amin a falu vezetője, és a szentély őrzője állt. Előbbi egy idősebb, vékony férfi volt, haja és szakálla már mind őszbe fordult. Az utóbbi egy fiatal lány volt, hosszú barna haja lófarokba kötve, testét hosszú ruha fedte, ami a sárga különböző árnyalataiban játszott. Türelmesen megvárták, míg a tömeg elhalkul, azután a férfi megszólalt.
– Üdvözlöm a falu népét, köszönöm, hogy mind összegyűltek most, ezen a helyen. Fontos bejelentésünk van, illetve csak a kisasszonynak – mondta, majd átadta a szót a szentélyt őrző lánynak. Megszeppentnek tűnt, látszott rajta, hogy valami igen komoly mondandója van.
– Az istennő szólott hozzám az éjjel – kezdte, mire a tömeg morajlani kezdett. Az emberek összesúgtak. – Megjelent előttem szellem alakjában, és elárulta, mivel vethetünk véget a szörnyű hőségnek. – Itt megakadt, tétovázott. Arcára aggodalom ült ki, kezeivel ruháját babrálta. Ránézett a mellette álló idős úrra, aki egy bólintással jelezte, hogy mondja csak, nyugodtan. A lány mély lélegzetet vett, majd hozzákezdett:
– Áldozatot kér tőlünk. – Ekkor megint felzúgott a nép, félelem, idegesség járta át a falusiakat. Oreth összevont szemöldökkel hallgatta a lány szavait. Érzett valamit belül, mélyen, de bárcsak ne így lett volna. A lány folytatta. – Egy fiút kér, akit meg is nevezett. – Feszültség lett úrrá az embereken, mindenki elhallgatott. Még a levegő is megállt. A lány tekintete találkozott Oreth pillantásával. – Oreth – mondta ki végül. Nem volt nehéz kitalálni, kiről van szó, ugyanis ezt a nevet jelenleg csakis egy ember viselte a faluban. Minden szem rászegeződött, ő pedig megdermedt. Érezte. Tudta. De mégis, most, hogy kimondták, a vér is megfagyott benne. – Azt kéri Khania, hogy máglyán égessük el, és így a falu megszabadul a szörnyűségektől- folytatta a lány félszegen, a mondat végét elharapva. Azonnal éktelen hangzavar keletkezett a főtéren, aminek közepén Oreth mozdulatlanul, hangtalanul állt. Megannyi beszédfoszlány szűrődött el hozzá, mind különböző. Volt, akik tiltakoztak az egész ellen, volt, akiknek csak az áldozás módja okozott fenntartásokat, és voltak, akik egyetértően bólogattak, miszerint ez a helyes döntés. Ők voltak a legtöbben.
– Igen, igen, én tudtam, hogy egyszer még dühösek lesznek rá az istenek.
– Ez a gyermek mindig is romlott volt belül, mind tudtuk ezt.
– Helyes! Csakis ő lehet a felelős az egészért!
Oreth hallgatta az embereket, és kezdett úrrá lenni rajta a pánik. Eszébe jutottak a szülei. Elindult megkeresni őket, viszont egyre nehezebben tudott mozogni a tömegben, mígnem elkezdték lefogni, ráncigálni. A zűrzavart a faluvezető hangos ordítása törte meg.
– Mindenki nyugodjon meg! Azonnal hagyják abba! – A falusiak hallgattak rá. – Oreth, kérlek, gyere ide!
A fiú ideges volt, de engedelmeskedett. Nem látszott az arcán semmilyen érzelem, erről gondoskodott. Az emberek gond nélkül átengedték, majd fellépett a ládaépítményre. Onnan már tisztán látta szülei aggodalommal és rémülettel teli arcát. Szemeikben pedig a vívódást, mindezek mellett. Ezt is sejtette.
– Súlyos döntésre kényszerülünk – folytatta az úr. – Mind érezzük a hőséget, és egyre többen dőlnek ágynak a kórság miatt. Viszont itt egy fiú életéről van szó. – Oreth verítékezni kezdett, kezei halványan remegtek. – Szavazásra bocsátom az ügyet – mondta ki végül. – Aki nem szeretné véghez vinni Khania kérését, lépjen elő. – A tömeg megmozdult. Kik hátrébb húzódtak a téren, kik előre jöttek. Oreth nem vette le a szemeit szüleiről. Látta, hogy veszekednek, és hogy édesanyja szeretne előre lépni a tiltakozók közé. Azonban apja valamiért visszatartja, vissza szeretné tartani. A vita eredményeként az anyuka végül elviharzott, azok közé, akik nem szeretnék az áldozatot, hátrahagyva férjét. Oreth ekkor vette észre, hogy mindvégig visszatartotta a levegőt, amíg őket nézte. Édesapja ellenezte ugyan mágia tanulmányait, de sosem gondolta volna, hogy képes ilyen messzire menni. A fiúban gyűlt a csalódottság, és a keserűség. Lehunyta a szemét, megvárta, míg minden újra elcsendesedett, majd ránézett az összegyűltekre. Kevesen voltak. Kevesebben, mint a másik oldal. Érezte, hogy ez lesz. Nem volt egy közkedvelt alak a faluban, és ez most teret nyert magának.
– Tehát eldőlt. – A kijelentés nyomán ismét hangzavar lett, Oreth anyja pedig zokogva könyörgött, hogy ne tegyék meg. Apja elfordította a fejét. A zűrzavart most nem lehetett olyan könnyen elcsendesíteni, mint korábban. A fiú csak állt a pódiumon, tanácstalanul. Kezdjen el menekülni? Mi tévő legyen? Rettegett, nem is kicsit, már egész testében reszketett. Hirtelen mintha beszéd ütötte volna meg a fülét, egész közelről. Mikor körülnézett nem látott mást, mint a faluvezetőt, és a szentély őrző lányt, de távol ahhoz, hogy tőlük érkezzenek a halk szavak. Figyelt, és újra hallott valamit, de ezúttal olyan érzése volt, mintha a fejében zajlana az egész, és nem is konkrét emberi beszédnek tűnt, inkább egy érzésnek, ami azt súgta neki, nem esik baja akkor sem, ha feláldozzák. Megrázta a fejét, őrültségnek tűnt. Arra gondolt, biztosan a rémület okozta ezt, és az agya tréfálta meg, így, hogy a vég ilyen közel került hozzá. Az érzés azonban újra, és újra visszatért, suttogott neki. Nem lesz semmi baj, még csak fájni sem fog. Nem tudta elhessegetni az érzése, és már kezdett hinni neki. Egyre inkább igaznak tűntek, és bízni kezdett ezekben a belső hangokban.
A tömeget még mindig nem lehetett lecsillapítani. Oreth előre lépett.
– Vállalom! – kiáltotta a hangzavarba, és ekkor mindenki elhallgatott. Még apja is felnézett rá, döbbenten, de valahol boldogan.
– Nem! Nem teheted! – rimánkodott édesanyja, amibe belesajdult a fiú szíve. Képtelen volt anyja könnyes szemeibe nézni, lesütötte a tekintetét.
– Ha ezzel megmenekül az otthonom, akkor de, megtehetem – mondta. Érezte, hogy jól döntött, de képtelen lett volna megfogalmazni, hogy pontosan miért. A nép üdvrivalgásba kezdett, legalábbis az a csoport, akik az áldozás mellett döntöttek.
– Ez remek! – szólalt meg ismét a falu vezetője. – Nagyon hálásak vagyunk mind, kedves fiam – mondta, majd megfogta Oreth jobb kezét, és kézfejen csókolta a fiút.
– Hát… Örömmel teszem… - felelte ő, próbálva leplezni zavarát. Remélte, hogy valóban igazat sugallt neki a megmagyarázhatatlan érzés.
Gyorsan felépült a máglya, közvetlenül Khania szentélye mellett. Oreth otthon várakozott a menetre, ami majd elkíséri a kivégzésére. A szülei nincsenek otthon, mindenkit a máglyához rendeltek. Mint valami látványosság… Még ezelőtt elbúcsúzott édesanyjától, ami egy igen fájdalmas pillanat volt. De megtette. Ránézett a számára készíttetett ruházatra, amit fel kéne vennie halálához. Nem értette, mégis mi szükség ilyesmire, hiszen annyira mindegy, hogy mit visel, ha úgyis porrá ég az egész. Végül csak vállat vont. Ha ez kell a szertartáshoz, rendben. Úgysem ő fogja nézni az egészet. Megborzongott. Torz, groteszk volt ez az egész nap, annak minden képe és hangja. Vállalta a saját halálát egy érzésre hagyatkozva, de valahogy még most sem érezte azt, hogy rosszul tette.
Nemsokára megérkezett érte a kíséret. Néhány ember lámpásokkal, szép ruhában.
– Itt az idő – mondta az egyikük, akinek nagy, színes kalapja volt, és másfajta ruhája. Oreth kilépett közéjük szó nélkül, majd megindult a menet.
Szokatlan csönd uralta a várost, ahogy Oreth és kísérete végighaladt az utcákon. Ahogy egyre közelebb értek a máglyához, egyre növekedett az őket néző emberek száma. Megannyi különböző arckifejezést lehetett látni a tömegben, de Oreth nem sokáig bámészkodott. Halála előtt nem az őt semmibe vevő, bántó személyeket szerette volna látni. A máglya mellett meglátta a szüleit. Pár méterre álltak egymástól, anya szemei könnyben úsztak. Ezt sem nézte sokáig, a földre szegezte a tekintetét. A menet megállt, de neki tovább kellett mennie, fel, a halom farönkön és gallyon, egészen az oszlopig, amihez majd hozzákötik. A tömeg felé fordult, még mindig síri csönd volt. Nem nézett árjuk, a távolba meredt, az eget fürkészte. Most látja utoljára, gondolta. Jól megnézte, magába szívta a lassan úszó felhők nyugalmát. Megint hallotta a suttogást. „Nem lesz baj.” Eddig ez volt a legerősebb, legtisztábban kivehető mondtad, amit rejtélyes érzés adott neki. Női hangnak tűnt, visszhangzott a fejében. Ekkor felhangzott a papnő hangja.
– Mind összegyűltünk ezen a szent napon, hogy véget vessünk az otthonunkat ért vésznek, és szenvedésnek. Oreth, egy egyszerű fiú adja értünk életét, s olvad bele a napfény sugaraiba, hogy áldozatával hűs szellőt és gyógyulást hozzon földünknek. – Kezébe vett egy fáklyát, a máglya mellé lépett. Oreth csak egy pillantást vetett a táncoló lángokra, de azonnal el is kapta a fejét. Nem akarta látni. Rettegés lett úrrá rajta, már érezte a füst szagot. Valaki fellépett mellé, hátra fogta a kezeit, és a cölöphöz kötözte. A fiú arca rezzenéstelen maradt, a félelem ellenére is. Nem láthatják összetörni, hiszen annyi év bántalmazást, rosszindulatot kibírt egyetlen könnycsepp nélkül. Tudta, hogy a falu nagyrésze örül annak, hogy eltűnik közülük, azt az örömöt nem kapják meg, hogy látják őt rettegni.
– Khania nevében, lepje el ezt a fiút a tisztaság tüzének tengere, és hozzon nekünk új hajnalt! – hangzott a végső mondat, mielőtt a fáklya lángjai a máglya gallyaihoz értek volna. Akkor a tűz felcsapott, a hőség szárította fák rendkívüli gyorsasággal égtek. A füst kezdte elhomályosítani a látképet, de Oreth még így is látta anyját, aki elfordul, majd elszalad. Megérti, nem is szerette volna, hogy ezt édesanyja végignézze. Apja nem mozdult, bár látta rajta, hogy valahol fáj neki.
A lángok egyre magasabbra csaptak, a füst egyre sűrűbb lett, csípte a fiú szemét. Már nem igazán látta az őt körülvevő tömeget, aminek örült egy kicsit. Egyre melegebb lett, a forróság körülvette a testét. Látta, ahogy a tűz terjed, egyre közelebb és közelebb ér hozzá, de ekkor valami megdöbbentőt tapasztalt. Nem égette meg. Nem érzett fájdalmat bár látta, hogy a lángok már a lábait mardossák. Egy máglya közepén állt, és mégis, a tűz nem égette. Megnyugodott, de egyben kérdések garmadája jelent meg elméjében. Mi fog vele ezután történni? Az is eszébe jutott, hogy mit láthatnak a többiek kint. Valószínűleg üvöltözésre számítottak, szenvedésre, kínra. Persze, ő is ezt várta. Elvigyorodott. Még egyszer megrémíthetné a falubelieket azzal, hogy hangok, és vonaglás nélkül megy a túlvilágra. Végül is, miért is ne. Hang nem hagyta el a torkát, ahogy a tűz ellepte. Látta, ahogy a ruháján táncolnak a lángok, lyukat égetve a szövetbe, a bőrét viszont egy kicsit sem bántva. Egyszer csak a csuklóit béklyóba fogó kötelek is elpattantak, a kezei kiszabadultak. Elfusson? Nem, az gyáva lenne tőle. Bár megvolt a lehetősége, nem menekült. Hagyta, hogy a tűz átölelje. A füst egyre fojtóbb lett, szédülni kezdett. Mégiscsak meg fog halni? A füst is megölheti, nem kell a tűz. Egyre erősebben szédült, nekidőlt a cölöpnek. A testét egyre könnyebbnek érezte, mintha lebegne. Sárga fényt látott, mint a nap, de nem vakította el. Mégis itt a vég számára, gondolta, de közben mosolygott. Örült, hogy legalább mégsem a kínhalál várt rá. A fény egyre erősebb lett, majd egy villanás, és belezuhant a sötétségbe. Elveszítette az eszméletét.
A tömeg mozgolódott, várták a fájdalmas sikolyokat, az üvöltést, de semmi. A lángokat fürkészték, de valahogy a füst mindig eltakarta a látképet. Mintha nem is lett volna már ott a fiú. Vártak, de még mindig semmi. Már az egész máglya lángolt, mégsem hallottak, vagy láttak semmit. Ekkor hirtelen nagy villanás következett, mintha robbant volna valami, de mikor a fény elült, nem láttak semmi különöset, csak a még mindig égő fahalmot, az ég felé szálló parazsakkal. Rengeteg kis, fénylő pont tartott a felhők, a nap felé, de nem tulajdonítottak neki semmi jelentést.
Míg égett a máglya, senki sem ment haza, Oreth édesanyján kívül. Mind kíváncsiak voltak arra, mi történik a fiúval. Furcsállták, hogy nem hallották hangját egész idő alatt. Senki sem tulajdonított ekkora akaraterőt és fegyelmet a fiúnak.
A tűz egyszer csak zsugorodni kezdett, elhaló félben volt. Az oszlopot sem lehetett már látni, elégett a többi fával együtt. Mikor elült a füst, Oreth sehol sem volt. Az embereken újra csönd lett úrrá. Feláldoztak egy fiatal fiút. Egy férfi a szenes kupacra lépett, és talált néhány égett ruhadarabot, és emberi csontot. Furcsának találta, de ennek ellenére közölte a faluval, hogy Oreth halott. Az idő máris hűvösebb lett, a rettentő hőség eltűnt, és ahogy a papnő is mondta, szellő járta át az egész települést. Felszabadultak az átok alól, mindenki megkönnyebbült. A tömeg oszlani kezdett, néhányan pedig nekiláttak eltakarítani a máglyát. Oreth vélt maradványait átadták szüleinek, akik emlékművet emeltek a házukban érte.
Fényesség. Ezt észlelte először. Majd érezni kezdte a testét, még mindig úgy tűnt, mintha lebegne. A feje kavargott, idő kellett hozzá, míg rájött, fekszik. Hogy min, azt pontosan nem tudta behatárolni. A füle zúgott, tompán hallott, de nem is volt sok dolog, amit hallhatott. Lassan mozgatni kezdte az ujjait, újra uralma alá vette a testét. Ülő helyzetbe tornázta magát, és ekkor vette észre, hogy nincs rajta ruha. Persze, hiszen azt nem kímélték a lángok. Gyorsan körbenézett. Hol van egyáltalán? Nem kellett volna meghalnia? Egy közepes méretű szobában volt, egy ágyon feküdt, és nem is volt más nagyon körülötte, azonban ez nem olyan volt, mint a hétköznapi szobák. Minden fényes és élénk volt, a szemének hozzá is kellett szoknia, hogy elviselje. Voltak ablakok, de azon túl csak fényes fehérség volt, mintha a szoba a semmiben lebegett volna. Volt még az ágyon kívül előtte egy asztal, rajta különös kinézetű étele egy tányéron, és egy pohárban valami sárgás folyadék. Értetlenül állt az egész előtt.
Valaki kopogott az ajtón, amiről nem is tudta, hogy van. Valahogy nem látta eddig.
– Igen? – szólt ki bátortalanul, közben pedig magára húzta az ágyon lévő takarót. Egy nő lépett be a szobába, mosolyogva. A fiú nem hitt a szemének.
– Üdvözöllek, Oreth – szólalt meg a nő. Pontosan úgy nézett ki, mint Khania szentélyében a festmény a falon, csupán a jogar hiányzott a kezéből. A fiú csak kerek szemekkel nézte a nőt, szóhoz se jutott. – A nevem Khania, bár biztos vagyok benne, hogy erre már rájöttél – mondta lágy, szelíd hangon, ajkán ismerős mosoly ült. Oreth ösztönösen még jobban magára húzta a takarót, még mindig csak bámulta a jelenést.
– Istennőm… – próbált kinyögni valami értelmeset, de még mindig a döbbenet hatása alatt állt. Már rájött, kinek a hangját hallotta a fejében, azóta, hogy kikiáltották áldozatnak.
– Ne légy ilyen félszeg – mondta Khania. – Tudom, hogy valójában egy igen határozott ifjú vagy.
– Hallottam a hangját – folytatta a fiú.
– Semmi szükség ilyen formálisnak lenned. Sajnálom, hogy így kellett meghívjalak magamhoz, de jobb, hogy a falu biztosan hiszi, hogy elhaláloztál, mintha azt hinnék, eltűntél, és esetleg keresni kezdenének.
– Te mondtad a papnőnek, hogy áldozzanak fel? – kérdezte bár tudta rá a választ.
– Igen, és ezért bocsánatodat kérem. De nem kell félned, nem haltál meg – mosolygott. – Csupán a segítségedet szeretném kérni.
– Tessék? – Oreth döbbenten nézett Khania-ra, aki halkan felnevetett.
– Minden éjjel imádkoztál hozzám, mégis meglep, amikor én szólok hozzád?
– Csak egy kis időt kérek… – mondta. Khania hallotta a szavait. Valóban meghallotta. És most ott állt előtte, ő pedig egy furcsa szobában feküdt, az égben. Azért áldozták fel, hogy az istennő magához vegye. Egészen abszurdnak tűnt ez a helyzet, mégis érezte, hogy valóságos, minden egyes pillanata.
– Megértem, hogy ez most egészen hihetetlen a számodra, de, ha eddig bíztál bennem, tedd meg most is.
Oreth bólintott.
– Igazad volt a különös jelenléttel kapcsolatban. Pár héttel ezelőtt egy kis zsákban gonosz szellem került a falutokba. Még én sem láttam hasonlót soha. Megpróbáltam megtalálni, de gyorsan mozog, és egyszerűen képtelen vagyok innen föllelni. – Egészen elkomolyodott, ahogy ezeket mondta. – Ami még rosszabb, érzem, hogy erős. Megkockáztatom, hogy nálam is erősebb. Nem tudom, mi lehet a célja, de ez mérgezi az embereket a faluban, tőle ered a betegség.
– Tudtam! – vágott közbe Oreth. – Bocsánat…
– Semmi baj – mosolyodott el az istennő. – Tudom, hogy tehetetlennek érezted magam, miközben tudtad, hogy van valami a faluban. Ezért kérlek téged, hogy segíts. Mint a falutok egyetlen mágiatudó emberét. – Elhallgatott, várta a fiú reakcióját. Oreth egyszerre volt boldog, és érzett félelmet. Bebizonyosodott, hogy igaza volt, de az is, hogy még rosszabb a helyzet, mint gondolta. Ha még egy istennő is kevés a megoldáshoz… Örült, hogy tehet valamit, méghozzá Khania oldalán.
– Állok szolgálatodba – mondta végül. – De mégis hogy győzzem le, ha neked is gondot okozott?
– Amiatt ne aggódj, majd én megteszem. Annyi a feladatod, hogy kutasd fel, és hozd el hozzám. Egészen addig nem tudhat rólam, hogy figyelem a falut, mert annak súlyos következményei lehetnek. Titokban kell tartani az egészet.
– Értettem.
– Jól van – mosolyodott el ismét az istennő. – Ez a szellem, vagy lény nem önmagában létezik. Amikor a falutokba került, egy érmében lakott, de elhagyta, mielőtt bármit is tehettem volna. Tárgyban és emberben is lehet.
– Hogy keressem meg?
– Varázslatot bocsátok rád. Visszaküldelek a faluba, láthatatlanként. Azonban vigyázz, mert, ha hozzáérsz valakihez, akkor az az illető megláthat abban a pillanatban.
– Akkor miért nem lehetek teljesen láthatatlan? Mármint úgy, hogy ne lehessen hozzám érni? – kérdezte a fiú. Mivel értett a mágiához, tudta, hogy akár az is lehetséges.
– Mert szükség van a fizikai valódra a feladatod során. Nem lehetsz csupán egy kísértet, mert ha úgy alakul, közbe kell, avatkozz.
– Értem. – Végiggondolta, hogy mennyire bonyolult lesz valóban láthatatlannak maradnia, és hogy mennyire lehet veszélyes ez az egész.
– Veszélyes lesz, ezt nem tagadom. Nagyon is – szólalt meg az istennő, tudva Oreth érzéseit. – De azt megígérhetem, hogy ha túléled, visszatérhetsz az otthonodba.
A fiú elmosolyodott, de nem az őszinte boldogsás látszott rajta. Inkább fájdalmas nosztalgia hatását keltette az arckifejezése. Visszatérni. Sosem élvezte kifejezetten az életet a faluban, mégis boldog volt ott, és nem bánta, hogy más nincs a számára, csak az édesanyja. Miatta visszatérne. De csak is miatta. Legszívesebben elvinné őt a faluból, egy teljesen új világba, ahol ő tanulta a mágiát. Ahol az emberek elméje nyitott az újra, és ahol nem uralkodik mély babonaság.
– Köszönöm – mondta végül, az egész helyzetet értve ezalatt. A veszély ellenére hálás volt a lehetőségért, hogy varázstudását egy magasabb cél szolgálatába állíthassa, és emberi életeket mentsen vele.
– Én tartozom hálával, amiért elfogadod a feladatot – felelt Khania. – Most pedig, öltözz fel. – Szavai nyomán egy komplett öltözet jelent meg az asztalon. – Egyél és igyál kicsit, hogy erőre kapj. Egy utazás az istenekhez megviselheti az embert. – Felállt, az ajtóhoz lépett. Kinyitotta, de még visszaszólt a küszöbről. – Ha készen állsz, csak mond ki hangosan, és visszaküldelek a faluba – mondta, majd lépett volna kifelé, de Oreth megállította.
– Szándékosan sújtottad a falut hőséggel? – kérdezte, annak ellenére, hogy sejtette a választ.
– Igen. Erre szükség volt – felelt az istennő, majd elhagyta a szobát. Amint a zár a helyére kattant, az ajtó eltűnt. Tehát Oreth jól emlékezett, nem volt ajtó, mikor magához tért. Felkelt az ágyból, és a ruhákhoz lépett. Fekete nadrág, fekete tunika, narancssárga szegélyekkel, és halvány dekorációval a nyakánál, plusz egy barnás öv. Egyszerű viselet, mégis, valahogy különlegesnek érezte. Kapott egy fekete köpenyt is, csuklyával ellátva, bár nem igazán értette, hogy erre mi szüksége lehet, ha úgysem láthatja senki. Felöltözött, majd úgy tett, ahogy Khania mondott, evett. Megéhezett a sok izgalom közepette, és azóta nem is bírt enni, hogy elhatározta a falu, feláldozzák. Sosem látott még ilyen ételt, nem is hús, nem is zöldség, vagy gyümölcs, de nagyon jól esett neki. A pohárban valamiféle méz ízű ital volt, és rögtön a nektárra gondolt, amit az istenek italaként szoktak emlegetni. Már egy ideje üres volt a tányér és a pohár is, de ő csak ült előttük, és nézte őket. Nem tudta volna határozottan azt mondani, hogy készen áll. Azt hitte, könnyen menni fog a visszatérés, főleg, hogy látni nem is fogják, de a kezei most mégis remegni kezdtek. Vagy talán a rá váró veszély miatt? Fél, hogy elbukja a küldetést? Nem tudta eldönteni, pontosan mi lehet az oka félelmének, csak annyi volt biztos, hogy hezitál. Meg kell tennie. A faluja békéjéért, az ártatlanokért, akik ott élnek. És az édesanyjáért. Ha ő is elkapná a kórt… Nem is kellett tovább gondolkoznia.
– Készen állok – mondta ki végül, magabiztosan. Ismét fényesség támadt körülötte, szinte elvakította őt a fehérség. Újra átélte a lebegés érzését, majd egyszer csak talajt érzett a lábai alatt. Kicsit elveszítette az egyensúlyát, de végül állva maradt. A kép kezdett tisztulni, kis teremben volt, a Khania szentélyben, a falu szélén. Tökéletes helyszín, nem volt ott sok ember. Egyedül egy férfi térdelt az oltár előtt, láthatóan kétségbeesetten imádkozott segítségért. Oreth ismerte a férfit, a helyi szabó volt. A felesége beteg lett, már napok óta küzdött a gyógyulásért, de semmi sem segített. A fiú most még biztosabb lett a dolgában, látva a szabó szenvedő, aggódó arcát. Még egyszer utoljára felnézett az oltár fölött lógó pergamenre, Khania narancsságra árnyalatú íriszeibe, aztán elindult, elhagyta a szentélyt.
A gonosz jelenlétet most még erősebben érezte, talán azért, mert megjárta az istenek otthonát, nem tudta biztosan, viszont most még kivehetőbb volt az az aura, amiről mindig is tudta, hogy körüllengi, átjárja a falut. A kérdés csak az volt, hogy honnan is jön pontosan? Sétálni kezdett az utcákon, hátha valahol erősödik, de pár óra után rájött, hogy nem így van. Mindenhol ugyanolyan erősnek tűnt.
Furcsa volt szellemként járnia a falut. Többször is azt hitte, látják, ránéznek egyenesen, de mindig kiderült, hogy szó szerint átnéznek rajta. Úgy tűnt, nem nagyon viselte meg az embereket a halála. Páran még néha szóba hozták, de alig-alig, azt is röviden, említésszerűen. Erre számított.
Úgy döntött, a betegeknél kezdi a keresést. Mind különböző helyeken lettek rosszul, ezt már megtudta korábban. Ennek ellenére fel szerette volna keresni őket, hogy jobban szemügyre vegye az eseteket.
Az idő valóban sokkal kellemesebb lett, örült a hűvös levegőnek. Könnyebb is volt koncentrálnia. A faluba visszatért az élet, a betegség ellenére. Először a szabó feleségét látogatta meg, ha már találkozott a szabóval a szentélyben. A házuk ugyanolyan egyszerű falusi ház volt, mint a többi, annyi különbséggel, hogy a ház volt egyben a műhely is. Az ajtó fölött cégér hirdette, hogy itt szabó lakik, a két ablak alatt, a párkányon virágok nőttek ládákban, az ajtón pedig kedves kis tábla díszelgett, mely üdvözölte a betérőket. Most neki is be kellett jutnia, azonban még nem tudta, hogy ezt hogy viszi véghez. Az ajtó nem volt kulcsra zárva, de a kilincset akkor is le kellett, hogy nyomja, ha be akart menni. Benézett az egyik ablakon. A férfi már rég visszatérhetett a szentélyből, mégsem látott senkit. Feltételezte, hogy a hálószobában lehet, a felesége mellett. Oreth ekkor körülnézett az utcán. Nem voltak sokan, egy-egy ember haladt csak el előtte. Bátorságot gyűjtött, majd lassan, óvatosan lenyomta a kilincset. Éppen csak belökte az ajtót, mintha a szél nyitotta volna ki, majd besurrant a keletkezett résen. Ugyanígy visszacsukta az ajtót, és szerencséjére ezt senki sem vette észre. Szíve így is a torkában dobogott, még mindig nem szokott hozzá az áttetszőséghez. Hangokat hallott az egyik szoba felől. Odalopózott az ajtóhoz, ami félig nyitva is volt. A hálószoba. Igaza volt, a férfi ott ült az ágyon, ápolta kedvesét. Közelebb osont, egészen közel, de észre sem vették. Hatásos volt a varázslat.
– Egyre fáradtabb vagyok – mondta a nő, igen gyönge hangon.
– Tudom – felelte a férfi. Láthatóan aggódott. – Nem tudunk többet fizetni az orvosnak. Talán Khania meghallgatja az imáimat… - A nő elmosolyodott.
– Napi ötször eljársz a szentélybe. Biztosan hall téged.
Oreth jobban megnézte a nőt. A bőre fakó volt, nem is igazán sápadt, inkább szürke. A szemei alatt hatalmas karikák húzódtak, és a szemei egészen olyanok voltak, mintha folyamatosan vesztenének a színükből. A karjain az erei feketén rajzolódtak ki. Rémisztő látvány volt, Oreth még nem látott ilyen súlyos beteget, mindig csak hallott a kór szörnyűségeiről.
– Jobb lesz, ha mész. Mire mennének az emberek a te műveid nélkül? – mondta a nő, és egy kedves, lágy mosoly ült ki az arcára. A férfi megcsókolta feleségét, majd felállt.
– Jól van. De nemsokára visszajövök a vacsoráddal.
– Tudod, hogy képtelen vagyok enni…
– Igen, de nem adom fel – mondta végül, majd elhagyta a szobát. A nő lehunyta a szemét, látszott az arcán, hogy fájdalmai vannak, szenved. A légzése is nehézkesnek tűnt, bár a szuszogás még lehetett a fájdalom eredménye is. Oreth még közelebb lépett. A nő teste fölé tartott az egyik kezét, varázslásra készen. Nem tudta pontosan, hogy a varázslatai látszanak-e, de szerette volna pontosabban felmérni a nő állapotát. Zöldes fény csapott elő a tenyeréből, ami bevonta az asszony egész testét. Érezte a szívverését, az ereiben csobogó vért, ezen kívül pedig egész érdekeset tapasztalt. Nem állt a test megszállás alatt, nem érzett más jelenlétet, csak a nőét, azt viszont egyre halványabban. Egyértelműen fogyott az életereje, de nemcsak az. Mintha magát, a lelket próbálta volna valami kiszakítani a testből, a test minden erőforrásával, erényével együtt. Érezte a külső hívást, azt a gonosz aurát, amit keresett, de még mindig nem tudta, hogy honnan.
Elhagyta a házat, a többi beteget is látni akarta. A következő egy kisfiú volt, alig kilenc éves. Szörnyűség, ami vele történt, de ő még nem volt olyan rossz állapotban, amint a szabó felesége. Oreth ellátogatott hozzájuk is, de senki sem volt otthon. Az apa bizonyára a munkájával volt elfoglalva, de azt nem tudta, hogy a fiú, és az anyja hová tűnhettek. Az ajtó zárva volt. Oreth a kulcslyuk elé tette a mutatóujját, majd a zár felfénylett, és az ajtó kinyílt. Belépett a házba, körülnézett, de senki sem volt bent. Mégis, érezte a gonosz jelenlétet. A fiúra is rátelepedhetett már, nem is kicsit. Mivel nem volt mit megvizsgálnia, visszazárta az ajtót, majd távozott. Nem kellett sokáig gyalogolnia, mikor meglátta a fiút az anyjával, a főtéren lévő egyszerű szökőkút mellett. Már alkonyodott, a bíbor fényben viszont még tökéletesen lehetett látni őket, a fiút, aki a víz mellett ült, és az anyját, aki próbálta rávenni, hogy játsszon egy kicsit.
– Nézd csak, Gren! Milyen szépen úszik az új hajód. Most szállt először vízre, látod? – Egy kis, fa hajócska úszott a szökőkút vizén, imbolygott, de felszínen maradt. Valószínűleg a fiú apja faragta ki neki, a betegségére való tekintettel.
– És ha így csinálsz, még szép hullámokat is kelhetsz a hajónak – folytatta az anyuka, de Gren, mintha oda sem figyelt volna. Fáradtnak, levertnek tűnt, erőtlennek. Nem érdekelte túlságosan a hajó.
– Nem akarok játszani. Aludni akarok – mondta végül, vékonyka hangján. Oreth közelebb lépett, és ismét elvégezte a varázslatot, amit a nő esetében is. Izgult, hogy az anyuka meg ne lássa, de szerencsére nem történt semmi. Ugyanazt érezte a gyerekben is. Valami elszívja az életerejét, a lelkét, mindenét. Szomorú, ha pont egy gyermek válik egy ilyen hatalmas erő áldozatává. Viszont nem nagyon jutott előrébb a kutatásban, hiába a két beteg.
Még meglátogatott egy-két fertőzöttet az éjszaka teljes beköszönte előtt, de mindenhol csak ugyanazt tapasztalta. Mikor már elnéptelenedtek az utcák, leült a szökőkút szélére. Nagyot sóhajtott. Úgy tűnik, nehezebb lesz, mint gondolta. Körbenézett a mozdulatlan falun. Mindenki halottnak hiszi, és ő közben köztük jár. Ironikusnak gondolta ezt az egészet, de végre nem záporoztak rá a rosszindulatú pillantások és megjegyzések. Csönd és nyugalom. Rég volt része benne. Ekkor eszébe jutott az otthona. Még nem járt a házukban, mióta visszatért. Az éjszakát nyugodtan tölthette volna ott, de képtelen lett volna az anyja körül mozogni úgy, hogy tudja, nem látja őt. Így inkább sétálgatott még kicsit a házak között, és rájött, nem is igazán tudna most aludni. Lehet, hogy az istenek étke miatt, de valamiért kicsit sem volt fáradt. Járta az utakat, míg ismét föl nem kelt a nap.
Nyüzsgött az utca, ahogy régen, még a forróság előtt. Oreth, csak ült, és nézte az emberforgatagot a főtéren, ahol a legtöbben haladnak át nap, mint nap. Tanácstalan volt, de egyben örült a lehetőségnek, hogy egy kicsit tényleg láthatatlan lehet. Nem volt kiindulópontja, így megint tehetetlennek érezte magát, akárcsak akkor, mikor még az élők számát gyarapította a faluban. Keresztbe tett lábbal ült a szökőkút párkányán. Jobbra egy nő ment el, zöldségekkel teli kosárral, libegő szoknyával. Láthatóan sietett. Balra egy férfi sétált, gyors léptekkel, vállán nehéz táskát cipelt. Ha meg kellett volna tippelnie, Oreth húsra, vagy takarmányra gondolt volna, mint a zsák tartalma. Gyerekek is felbukkantak a téren, a szökőkúthoz futottak játszani. Orethnek arrébb kellett ülnie, hogy biztonságos távolban legyen tőlük. Örömmel nézte a felhőtlen játékot, főleg az előző napi kétségbeejtő kép után a fiúval és a kis fa hajóval. Békés, nyugodt kép volt ez a faluról, amit egy kiáltás tört meg, áthasítva a levegőn. Egy lány kiáltotta egy másik nevét. Mindenki felkapta a fejét, és az emberek a kiáltás irányába sereglettek. Oreth is futásnak eredt, szerencsére közel volt az esethez. Nehéz volt kikerülnie az embereket a nagy zűrzavarban, még nehezebb volt megállni a két lány mellett úgy, hogy ne lökjék fel, vagy ne akarjanak a helyére állni. Mégis, sikerült időben odaérnie, hogy lássa a lány kezében tartott fatányért, melyet csak pár pillanattal ezelőtt vett meg a piacon. A tányért sötét aura lengte körül, szinte fekete volt körülötte a levegő, és Oreth biztos volt benne, hogy ezt a többi ember nem látja. A lány a földön feküdt, ájultan, nővére karjaiban, kezein feketén dagadtak ki az erek. A sötét aura egyszer csak eltűnt, és a tányérból mintha egy árny suhant volna tova, az utca kövein. Oreth azonnal a nyomába eredt, futott, ahogy csak bírt, vigyázva, ne érjen senkihez, de ez mégsem sikerült teljesen. Az árny cikázott előtte, sebesen szelte át az utcát, és az egyik pillanatban Oreth nem tudta kikerülni az előtte elhaladó férfit. Meglökte, az pedig tágra nyílt szemekkel meredt a fiúra.
– Te nem…? – kezdte döbbenten, de Oreth már el is tűnt, ismét láthatatlanná válva. A férfi még állt, mereven az utca közepén, de aztán tovább indult a dolgára.
Az árny gyorsan haladt előre, majd bekanyarodott egy sarkon. A fiú utána fordult, de már nem találta sehol. Ökölbe szorított kézzel, lefelé ütött egyet a levegőbe dühében. Elszalasztotta, mikor már olyan közel volt! Annyit viszont megtudott, hogy ez a valami úgy fertőz, hogy tárgyakba költözik bele. Ugyan nem volt túl nagy haladás, de mégis, volt valamije az üggyel kapcsolatban. Ekkor eszébe jutott a fatányér. Lehet, hogy még van rajta valami, ami segíthet! Visszarohant a térre, ott azonban már megváltozott a helyzet. A lány éppen, hogy csak magánál volt, egy férfi karjaiban pihenve. Ő, és a másik lány elindultak a házuk felé, ő vitte a tányért, és a többi holmit, amit a piacon vettek. Oreth követte őket, egészen a házukig. A lány kinyitotta az ajtót apjának, aki bevitte betegeskedő lányát otthonukba. A fiú ezt használta ki, és a még éppen nyitott ajtón surrant be az épületbe. Félre állt, megvárta, míg a tányér elérhető lesz a számára, ezen kívül azt, hogy kiürüljön a helyiség. A konyhába lopózott, a lány oda tett le mindent. Miután végzett, ő is húga után eredt, arcára kiült az aggodalom, és a félelem. Oreth immár közelebb férkőzhetett a tányérhoz. Ránézésre már eltűnt belőle minden ártó erő, de mégis, a mágusnak úgy tűnt, rejt még a számára meglepetéseket ez a tárgy. Kutató varázslatot használt, hasonlót, mint a betegek esetében, csak ez varázstárgyakra volt alkalmazható. Hagyományos használatkor meg lehetett állapítani vele az adott mágikus tárgy korát, erejét, természetét. Remélte, hogy ebben az esetben is működni fog. Most mindkét kezét használta, ujjai és tenyere lilán kezdtek vibrálni, ahogy a tányér felé nyúlt. Mikor kézbe vette, villámcsapás szerűen hasított végig rajta a gonosz, az az ismerős aura, ami a faluban terjeng napok óta. Az ujjai szinte elzsibbadtak az erő hatására, a tányért leejtette a padlóra, ami nagy csattanással ért földet. Mozgolódást hallott, így mozdulatlanná dermedt. Az apuka jelent meg a konyhában, értetlenül állva az eset előtt. Fölemelte a tányért, körbeforgatta, de nem talált rajta semmit, így inkább lerakta az asztalra. Körbenézett, nem látott senkit. Mivel nem talált semmilyen magyarázatot a történtekre, visszatért lányaihoz. Oreth fellélegzett. Hibát vétett ugyan, de nem számított ilyen erős jelenlétre. A tányérban nemrég még egy gonosz szellem lakott, és ez érződik is rajta. A kezeire pillantott. Ujjai végén égésnyomhoz hasonlító sebek voltak, azonban a színük fekete volt, és kis csíkokban terjedt szét a kis területen, egy pontból. Nem érezte magát rosszul, biztosan azért, mert ez már nem a kór valódi okozója volt, de így is zsibbadt és fájt mindkét kézfeje.
Miután elhagyta a legújabb áldozat házát, úgy döntött, hogy barangolni fog a faluban, és olyan tárgyakat keres, amik körül fekete aura gomolyog. Úgy tűnt, ezt csak ő látja, ami azért is volt jó, mert érzésre ezeknek sem volt erősebb a kisugárzása, mint az általános légkör a faluban. Ott kezdte, ahol elveszítette szem elől az árnyat a házak között. Ahhoz az épülethez ment, ami közvetlenül a sarkon feküdt. Nem látott senkit odabent, így nem látta semmi akadályát, hogy besurranjon, és kutakodjon kicsit. Felemelte a kezét, és már nyitva is volt az ajtó. Már nyúlt a kilincs felé, amikor meglátta körülötte a halvány, fekete vibrálást. Elrántotta a kezét, az árny ismét menekülőre fogta. Utána eredt, szaladt az utcán. Először egy bénító varázslatot küldött felé, de hasztalan volt. Következőleg megpróbálta mágikus ketrecbe zárni, de az is kudarcot vallott. Bárhogy is próbálkozott, a suhanó árnyék ismét kiszaladt az ujjai közül, és az eset egy újabb problémát is felvetett. Hogyan kapja el? Nagyon úgy tűnt, hogy az általa ismert és alkalmazott varázslatok nem hatásosak a lény ellen, így viszont felmerült a kérdés, hogy egyáltalán mivel lehetne elfogni.
A nap hátralévő részében folytatta a sétát a faluban, azonban ezúttal sokkal gyakrabban találkozott azzal a gonosz jelenléttel, mint eddig bármikor. Szinte minden tárgyban feltűnt, amihez Oreth hozzá akart érni, bármilyen módon. A fiúnak mindig sikerült még időben észrevenni a fenyegető aurát, de elkapni egyszer sem tudta, még így sem. Egyre biztosabb volt benne, hogy a lény most egyenesen őt vette célba, amit az is alátámasztott, hogy a lány óta nem történt újabb fertőzés aznap.
Szürkületkor ritkultak a találkozások, az éj leszálltával pedig mintha teljesen megszűntek volna. Gyanúsabb nem is lehetett volna ez az egész. Megállt a főtéren, feszülten figyelt. Érezte, hogy nincs egyedül, hogy valami készül. Halk, csobbanásszerű hangot hallott. Az irányába fordult, a tér közepén álló szökőkút felé. Nem látott semmi mozgást, egyetlen egy alakot sem körülötte, vagy akár a vízben. Lassan közelebb ment, lépésről lépésre. Még mindig sűrű csönd honolt a faluban, csupán Oreth cipőjének kopogása hallatszott az utcaköveken. Mikor a kúthoz ért, a víztükör fölé hajolt. Először csak saját arcképét látta, de az hamar mássá alakult, a szemei előtt. Homályos, sötét ábrázat jelent meg a szökőkútban. Szemei vibráltak, de nem lehetett kivenni semmilyen más vonást, amelyről felismerhető lehetett volna.
– Elismerésem – szólalt meg a jelenés, azonban nem a vízből hallatszott a hangja. Oreth úgy érezte, mintha a saját fejében hallotta volna. – Ép és egészséges.
– Te mérgezed a falut – állapította meg a fiú, suttogva a képmásnak, haragosan.
– Nem pontosan én, tulajdonképpen az szolgáim, az árnyak. De közel voltál a jó megoldáshoz, ügyes vagy. – folytatta a lény. – Nagyobb kérdés az, hogy mégis te mit művelsz itt? – Hangja mélyen, fenyegetően csengett Oreth gondolatai között.
– Nem egyértelmű? Utánad kutatok – felelte a fiú. – Úgy tűnik, ez neked nehéz feladvány volt.
– Bátor vagy, hogy pimaszkodni merészelsz velem. Azt viszont beismerem, hogy mindeddig ügyesen hárítottad el a vírusomat.
– Nem volt könnyű dolgom. Tán csak nem félsz, hogy megtalállak? – folytatta Oreth.
– Senki sem szereti, ha a nyomában van egy kotnyeles kutya. – A képmás megrezzent, rémisztő agyarak jelentek meg a száj tájékán, vigyort sejtetve. – Remek ötlet volt eljátszani a saját halálodat, azt hiszem, alábecsültelek. Mindig is tudtam, hogy téged szemmel kell tartanom. A falu egyetlen mágusát. – Furcsa volt, ahogy beszélt. Oreth a szavaiból arra következetett, hogy nem tud a háttérben húzódó istennői segítségről. Ebből előnyre tehetett szert.
– Senki sem pusztíthatja el az otthonomat. El foglak kapni! És ha ehhez az kellett, hogy láthatatlanná váljak, nem bánom egy percig sem, amit tettem.
A lény felnevetett.
– Az otthonodat? Kik is alkotják ezt a te „otthonodat”? Emberek, akik semmibe vettek, akik torzszülöttnek gondoltak, és akik hajlandóak voltak csak úgy feláldozni. Semmi jót nem köszönhetsz nekik.
Oreth már rég tudta, hogy így van, mégis összeszorult a mellkasa ezek hallatán.
– Mégis miért kockáztatnád saját magad értük? Ennyi munka, és még csak meg sem fogják köszönni? Sőt. Miből gondolod, hogy egyáltalán tudni fognak mindarról, amit teszel? – Az arc a vízen rezegni kezdett. Világító szemei belevájtak Oreth tekintetébe. – És mi lesz, ha sikerül végezned velem? Ha visszatérsz a faluba élve és sértetlenül, az emberek szörnyként fognak tekinteni rád. Démonként, aki visszatért a tűzhalálból. Ha pedig eltűnsz innen, és máshol kezdesz új életet, magányosan éled le az életed hátra lévő részét. Semmi sem lesz jobb.
A fiú teste megdermedt, bár ezt nem teljesen vette észre. A szavak visszhangot vertek a fejében, pillantását nem tudta levenni a jelenésről.
– Fölösleges az egész, amit teszel. Ezek az emberek nem érdemlik meg az erőfeszítéseidet. Semmit sem kaphatsz tőlük. Még az apád is könnyű szívvel lemondott rólad.
A mondatok kezdtek összeolvadni Oreth gondolataival. Benn, elméje mélyén még tudta, hogy ezeket a gonosz jelenlét suttogja neki, mégis, kezdte úgy érezni, némelyik gyökeret vert az agyában, amiből saját gondolatok nőttek ki. Még mindig a vibráló szempárt bámulta, és úgy tűnt, azok egyre nagyobbak. Fényük átjárta őt, elhomályosítottak minden mást a látóterében. A lény folytatta.
– Gondold csak végig! Évekig tanultál szülőfaludtól távol, és mit szóltak, amikor hazatértél? Megvetettek képességeidért, erődért. Pedig igazán tehetséges mágus vagy. Mire is használtad eddig a varázserődet? Törött tárgyak megjavítása, kisgyerekek szórakoztatása, amit szüleik szidalommal köszöntek meg neked. Elpocsékolod a tanulással töltött éveket, és a rendkívüli képességeidet.
– Elpocsékolom… – suttogta a fiú monoton hangnemben. Ekkorra már tekintete teljesen elhomályosult, szemhéjai leereszkedtek, félig eltakarva íriszeit.
– Én tudom, hogy hogyan hasznosíthatod az erődet a legjobban. Igazi, nagyhatalmú mágus lehetsz.
– Igazi mágus…
A víz észrevétlenül mozogni kezdett, felkúszott a szökőkút párkányára, Oreth támaszkodó kezei alá.
– Nem kell törődnöd senki mással. Sosem fognak megszólni azért, hogy mágiát használsz. Éltetni fognak érte, bármerre is jársz.
Oreth íriszeiben fehér pont jelent meg, ami terjedni kezdett kifelé, hószínűvé változtatva szemeit.
– Éltetni fognak…
– Így van, fiú. Csupán csak annyit kell tenned, hogy átadod magad nekem. Bízz rám nyugodtan mindent. Az erődet, a testedet… – A víz elkezdett följebb kúszni Oreth kezein, majd a karján. Amint a víz a ruhákhoz ért, elvesztette tartását, és lefolyt a szökőkút mellé. A ruhadarabok melegedni kezdtek. A kellemes hő szétáradt a fiú testében, a fejében is.
– Az erőmet… A testemet…? – Megint megismételte a lény szavait, ekkor azonban már nem hideg monotonitással. Elméjében a visszhangok helyét képek vették át, emlékképek az elmúlt életéből. Kedves, vidám pillanatok családjával, az akkori barátaival. Amikor az apja által faragott kardokkal játszottak, vagy amikor együtt sütött az édesanyjával, és fekete haja szürkévé vált a rengeteg liszttől, amit a fejére szórt. A boldog nyarak, amikor a szökőkútban ők is hajókat úsztattak, vagy a vadásztúrák az apjával, ahol megtanította bánni az íjjal. Mind csodás emlékek voltak.
– Nem hiszel nekem, fiú? – folytatta a jelenés. – Pedig nincs okod kételkedni. Tőlem mindent megkaphatsz, amire vágysz.
Oreth feje tisztulni kezdett, a szavak ismét csak idegen paraziták voltak benne. Még mindig mereven állt, és bámulta a vizet, azonban a hullámzó képmás mögött meglátta önnön arcát, csaknem teljesen fehérré vált szemeit.
– Mi ez?! – kiáltott fel rémülten, és megpróbált hátralépni a kúttól, de a teste még mindig meg volt dermedve. Érezte a ruhákból áradó meleget, de valahogy mégsem érte el. Rángatni próbálta a kezeit, de azok teljesen a kőhöz tapadtak.
– Hogy lehet ez? – kérdezte döbbenten a gonosz lény, arca most az eddigieknél sokkal jobban rezgett a vízben.
A fiú tovább próbálkozott. Érezte a meleget. Érezte, hogy az lehet a kulcs szabadulásához. Összeszorította szemhéjait, ezzel megpróbálva kizárni a gonosz aurát.
– Nem küzdhetsz örökké, sokkal hatalmasabb vagyok nálad! – hallotta továbbra is a fejében a hangot. A melegre gondolt, ahogy beszívja minden testrésze. Érezni kezdte a bőrén az anyagot, tenyere alatt a vizet. Tovább! Kicsit, mintha már meg is tudott volna mozdulni, izmai újra életre keltek.
– Az enyém leszel! Le foglak győzni! – erősködött tovább a lény haragosan.
– Lehet, de nem ma! – ordította Oreth, majd nagy levegőt vett, és egy lendülettel eltépte magát a szökőkúttól, hirtelen fényességet kibocsátva a kezeiből. Nem tudta megtartani az egyensúlyát, elesett, és elterült a teret borító kövezeten. Még egy kis ideig nem nyitotta ki a szemét, pihennie kellett. Egész testében zsibbadt, tagjait ernyedtnek, gyengének érezte. Már nem hallotta a fejében a suttogást, mégis úgy érezte, elméje szennyezett volt. Tenyerei sajogtak, bőre lüktetett, koponyájában pedig feszítő fájdalmat érzett. Légzése szapora volt, nem tudta egy könnyen lecsillapítani. Nehézkesen felküzdötte magát ülő helyzetbe, majd megvizsgálta a kezeit. Mindkét tenyere vérpiros volt, néhány szabálytalan fehér folttal kiegészítve. Ekkor eszébe jutottak a szemeit. Gyorsan felugrott, és a szökőkúthoz rohant. A víztükörben szemügyre vette íriszeit. Már nem voltak teljesen fehérek, azonban kis foltok azokban is megjelentek. A homályos arc eltűnt a vízről, de Oreth még mindig látta maga előtt a világító szempárt, ami belévájt, a mélyébe hatolt. Ismét elgyengült, meg kellett kapaszkodni a kút párkájában, hogy ne zuhanjon megint a földre. Tudta, hogy nem maradhat az utcán, valahol aludnia kell. Ki kellett hevernie a történteket. Jelenleg gondolkozni sem nagyon volt képes, csak a menedék járt a fejében. Egy helyre tudott csak gondolni, saját szobájára. Ezt el akarta kerülni. Nem akart hazalátogatni, nem akarta látni a szüleit. Félt, hogy nem bírja ki a láthatatlanságot a közelükben, főleg édesanyja közelében. Hogy képtelen lesz megállni, hogy megérintse, és így felfedje magát.
Térdei megint megroggyantak, tenyerei, és a feje még mindig rettenetesen fájtak. Döntött. Az éjszaka hátralévő részét saját ágyában fogja tölteni.
Nagy nehezen végre megérkezett házuk ajtajához. Szemei le-lecsukódtak, de még nem engedhette el magát. Varázslatot használt a zár feltörésére, de ez a kis erőfeszítés is majdnem az utca köveire taszította. Belépett, majd visszazárta az ajtót. Megpróbált a lehető legkevésbé körülnézni, és inkább felsietni a ház második szintjére, ahol a szobája volt. Kinyitotta az ajtót, de már nem csukta vissza. Botladozva az ágyához lépett, és hagyta, hogy a teste lehúzza a matracra. Már esés közben lehunyta a szemeit, majd elaludt.
Verőfényes déli napsütésre ébredt, a langyos levegő jólesően simogatta az arcát. Megmozgatta a tagjait, felült. Visszatért belé az erő, a fájdalmai elmúltak. A kezeire nézett. Megállapította, hogy egyre megviseltebbnek tűnnek, mivel az ujjai végén még mindig látszottak a tányér okozta sötét csíkok, a tenyerén lévő halvány fehér foltok mellett. Mozgatni még tudta, szóval nem tűnt vészesnek. Kinézett az ablakon. Felhőtlen volt az ég, a nap akadálytalanul ragyoghatott. Tudta, hogy Khania nem fedhette fel magát azzal, hogy a segítségére siet, de egy pillanatig remélte, hogy így tesz. Igaz, nem hagyta védtelenül, hiszen a ruhái valahogy elhárították a baj legnagyobb részét. De… Mi is történt pontosan? Emlékezett a hangra, ami az elméjében szólt hozzá, és az arcra, a szempárra. Megpróbálta rávenni, hogy adja meg magát neki. Csaknem az uralma alá hajtotta… Eddig sosem találkozott ilyen erővel, ami így képes befolyásolni az elmét. Úgy érezte, a sötét aura a testébe is behatolt, magával akarta rántani a vízbe, lehúzni a mélybe. Végigfutott rajta a hideg, ahogy felidézte az éjszaka eseményeit. A félelem, melyről meg is feledkezett azóta, hogy nyomozni kezdett a faluban, most visszatért hozzá. Nem szabad alábecsülnie az ellenséget.
Gondolatait a földszintről érkező veszekedés hangjai szakították meg. Elhagyta a szobáját, majd amilyen halkan csak tudott, lement a lépcsőn. Az apja az asztalnál ült, éppen az ebédjét fogyasztotta, hazatérve a munkából egy kis szünetre. Az anyja fel-alá járkált a szobában, mindig visszatérve a lépcsőhöz.
– De te is láttad! – mondta, szinte hisztérikusan a nő.
– Elég legyen már! Hallgass! – üvöltött vissza a férfi, egyik kezével a homlokát masszírozva. Nem nézett a feleségére.
– Nyitva volt az ajtaja! Hazajött! – folytatta az asszony. – Itt volt… – Láthatóan a sírás kerülgette.
– Ostoba vagy! Képtelenségeket beszélsz! Láttuk a maradványait… El is temethetted!
– Te láttad! Én képtelen voltam ránézni… És hallottad Simonst, ő látta az utcán! Összeütköztek!
– Lényegtelen. Nem lehet itt, érted? Fogd már fel végre, hogy HALOTT!
Az asszony sírásban tört ki, leborult a földre, Oreth pedig nem bírta tovább. Nem törődve a következményekkel, kiviharzott az ajtón, végigrohant az utcán, és csak a falu szélén, a szentély mellett állt meg. Kezdett elege lenni ebből az egészből, és azt kívánta, bárcsak sosem fogadta volna el Khania küldetését. Letérdelt a földre, a szárazság után ismét zöldellő fűbe, majd az égre emelte tekintetét. Egyszer sem érezte még magát ennyire magányosnak. A nap egyre fényesebbnek tűnt, már szinte vakította, de mégsem fordította el a pillantását. Az ég kékje elhalványulni látszott, csak a fényesség maradt. Végül behunyta a szemét, s mikor újra kinyitotta, az ismerős, égi szobában találta magát, ahol Khania állt előtte. Meglepetten nézett körbe, majd az istennőre, aki rámosolygott ugyan, de szemeiben látszott valami más is.
– Ez nem veszélyes? A lény megtu… – szólalt meg rögtön a fiú, de Khania csöndre intette.
– Ettől nem kell félned. – Sóhajtott egyet. – Sajnálom, amin keresztül mentél. Tudom, hogy mennyire nehéz ez most neked.
Oreth félrenézett, nem felelt semmit.
– Nem kérhetem, hogy ekkora áldozatot hozz, de én mégis reménykedem, hogy továbbra is a segítségemre leszel. – Hangjában érződött ez empátia, és halvány lelkiismeret furdalás.
– Meddig kell még ezt csinálnom…? – kérdezte a fiú halkan.
– Már nem sokáig, ígérem – felelte az istennő. – Most pedig, mutasd a kezeidet, és nézz rám!
Oreth engedelmeskedett. Felállt, majd Khania elé lépett. Az istennő megvizsgálta a fiú tenyereit, és az ujjai végét. Végigsimított rajtuk, láthatóan erősen gondolkozott. Ezután Oreth szemeibe nézett. A fiú nem volt biztos benne, hogy még mindig ott vannak-e a fehér voltok, de azért tartotta a szemkontaktust.
– Súlyosabb a helyzet, mint gondoltam – mondta végül Khania. – Ez egy démon. Egy igen erős démon, az ősi vér egy leszármazottja. Ha jól sejtem, most gyönge, és a faluban próbál megerősödni, majd testet ölteni.
– E…Ez biztos? – kérdezte Oreth. Ismét megkörnyékezte a rettegés.
– Sajnos igen… – felelt az istennő. – Mondd, nem tapasztaltál valami különöset a kórsággal kapcsolatban?
Oreth elgondolkozott.
– Nemcsak egy betegség. Az emberekből elszáll az életerő, de mintha valami felé tartana, miután elhagyta a testüket – mesélte a tapasztalatait.
– Az emberek erejét használja fel arra, hogy még erősebb legyen. Az életüket magába olvasztja, így növekszik a hatalma. Érted már?
A fiú halványan bólintott.
– Igen… – A betegekre gondolt, akiket látott. Elkeseredett. – De lenne egy kérdésem. Velem mi volt a szándéka? Az, ami a szökőkútnál történt, nem volt hétköznapi…
– Te mágus vagy. Veled kiteljesedhetne, és szert tehetne saját testre. Nemcsak az életerőd kell neki. A lelkedet akarja, az egész lényedet, a varázserőddel együtt. És ahogy a szemedet nézem, látom, hogy majdnem sikerült is neki. – Arcán aggodalom tükröződött. – Hogyan sikerült megmenekülnöd előle?
– Ezt nem teljesen értem. Nem a tőled kapott ruhák mentettek meg?
– Azok védelmet adnak kisebb igéztek ellen, de ilyen hatalmas befolyást önmagukban nem tudnak visszaverni. – Khania Oreth fejére tette a kezét, várt egy kicsit, majd elmosolyodott. – Megleptél, gyermek – mondta.
– Bocsánat, de még mindig nem értem, miről van szó.
– Erősebb vagy, mint hinnéd – felelte az istennő. – Viszont sokáig így sem tehetlek ki ekkora veszélynek. – Közelebb lépett a fiúhoz, majd a mellkasára tette az egyik kezét. Meleg, narancssárga fény áradt Oreth testébe. A kezei visszanyerték régi formájukat, és íriszeiből is eltűntek a foltok.
– Így jobb, nem igaz? – szólalt meg mosolyogva Khania, amitől Oreth ajkai is fölfelé kanyarodtak.
– Igen. Köszönöm – mondta. Nagy levegőt vett, még egyszer végigfutotta fejében a történteket, és a falu helyzetét. – Végigcsinálom. Ha így nyer értelmet az életem ebben a faluban, legyen.
– Jól van. Ezt örömmel hallom – mosolygott az istennő
– Mit kell tennem?
– Csapdát fogunk állítani neki.
– Ne vedd sértésnek, de nem tudnád egyszerűen csak megsemmisíteni? Hiszen istennő vagy – kérdezte Oreth, közben lehuppant az ágyra.
– Megértem a kérdésed, de nem lehet. Egy ilyen erős démon ellen még egy isten sem veheti fel a harcot felkészülés nélkül. Kérlek, tedd meg, hogy ismét felkutatod, és magadra vonod a figyelmét.
– Ezzel nem lesz gond – felelte a fiú.
– Ezután jön az igazán nehéz rész. – Khania habozott, mielőtt folytatta volna. – Egy démont korántsem egyszerű csapdába ejteni, főleg, ha az testetlen. A legtöbb fegyver, ketrec, bűbáj hatástalan ellenük. Igaz, mindnek megvannak a maga gyönge pontjai, de mind olyan különböző, hogy sosem lehet tudni, melyik mire képes.
– Van okom gyanakvásra a terv kapcsán? – kérdezte Oreth, mivel kezdte sejteni, milyen irányba tartanak.
– Okos gyermek vagy, nem vitás. Egyetlen módja van, hogy hosszú időn keresztül egyhelyben tartsunk egy alaktalan démont. Ha rávesszük, hogy megszálljon valamit.
– Vagy valakit – egészítette ki a mondatot a fiú. Khania bólintott.
– Valóban így van.
– Rendben. Megteszem, amit kell… – Határozott volt, mégis, mondandója végére elbizonytalanodott, ahogy feltörtek benne a szökőkútnál töltött éjszaka emlékei.
– Ezúttal nem leszel egyedül – szólt bátorítóan Khania. – Megvárjuk, míg leszáll az éj, hogy a lehető legkevesebb ember legyen összecsapáskor az utcákon. Addig készülj fel.
– Mi lesz, miután megszállt engem?
Az istennő kinyújtotta a kezét, amit Oreth vállára helyezett. Rövid ideig fénylett, majd visszaejtette a kezét maga mellé.
– Most rád raktam egy szimbólumot, ami bezárja a testedbe a démont, legalábbis egy bizonyos ideig. Ha a bebörtönzés megtörtént, közbelépek én. Addig pedig nem szabad hagynod, hogy teljesen átvegye fölötted az uralmat! Semmiképp se hagyd, különben az egész katasztrófába torkollhat.
Oreth bólintott.
– Értettem. Mindnet megteszek – mondta.
Az idő sánta öregember módjára haladt estig, legalábbis Oreth számára. Egyedül ült a szobában, és próbált lelkileg felkészülni a rá váró küzdelemre, ami többé-kevésbé sikerült is, mire a nap lekúszott az égről, de az idegességet nem tudta teljesen megszűntetni. Bár ezt valahol természetesnek is gondolta. Bámulta a padlót, elmerült a gondolataiban, mikor megjelent szemei előtt az ismerős fényesség. Furcsállta, hogy Khania nem szól semmit, mielőtt leküldené őt a faluba, de nem foglalkozott ezzel sokáig. Pár pillanat múlva ismét az oltár előtt ült a földön, Khania képmásával szemben. Kezdetét vette küldetésének utolsó fázisa.
Futólépésben távolodott el a szentélytől, de nem ment be teljesen a faluba, a szélén maradt végig. Nem akarta a szükségesnél jobban bevonni a települést.
Miközben haladt előre az úton, a szeme sarkából látni vélte az árnyakat, amik egy többen és többen lettek idővel. Követték őt, láthatóan a démon is véget akart vetni már a játszmának. Kiválasztott egy helyet, ahol távolabb voltak a házak az úttól, majd megállt. Az árnyak körbevették, nem is próbáltak elrejtőzni, tisztán láthatóak voltak. Mindnek meghatározhatatlan alakja volt, és hol a földön, hol az épületek falain jelentek meg, gomolyogtak fenyegetően. Oreth szíve a torkában dobogott, de kívül semmi sem látszott rajta.
– A szolgáidat küldöd ellenem? Tán csak nem kezdtél félni tőlem? – próbálta provokálni a démont. – Tudod, hogy az árnyaid ellenem hasztalanok. Hiszen ha téged is vissza tudtalak verni, őket gyerekjáték lesz.
Az árnyak hullámoztak, mozogtak, de mégsem közeledtek felé. Az egyik kiválni látszott a falból, felnőtt férfi méretű fekete felhővé alakulva. Tartva a távolságot Oreth-szel szembe helyezkedett, és már majdhogynem ember formájú lett, majd a fején megjelent a két ismerős, világító szem. A fiún végigfutott a hideg, amikor a tekintete találkozott a démonéval, az emlékek még korántsem halványultak el.
– Milyen nagyszájú lettél, fiú. Egy győzelem elég volt, hogy ilyen öntelt legyél? Rendben van – mondta, és fenyegetően elvigyorodott. – Lássuk hát! Vajon a kezed is olyan gyors, mint a nyelved? – Egyszer csak az árnyalakok száma megsokszorozódott, és mind kiemelkedtek a falakból, utcakövekből. Alaktalan füstfelhőként kavarogtak a levegőben.
Oreth hátralépett egy lépést, igaz, arra is csak árnyak vártak rá.
– Most megtanulod, hogy nem mindig kifizetődő vakmerőnek lenni – mondta a démon, majd ismét elvigyorodott. Az árnyak sűrű tengere hirtelen megindult a fiú felé, egyenesen rázúdultak a sötétben. Ő kitette maga mellé a két karját, és megpróbált pajzsot emelni maga köré, hátha sikerül visszaverni őket. Ez részben meg is történt, azonban néhány átjutott a falon, és át-átsuhantak Oreth testén, szörnyű fájdalmakat előidézve ezzel. Marták a bőrét, a szerveit, a csontjáig hatoltak, azokat pedig összeszorították és széthúzták egyszerre. Csaknem összeroppant a kínok alatt, de lendületet vett, és a védőpajzson kívüli árnyakat célozta meg. Tűzzel és erős fénnyel próbálta őket megsemmisíteni, de legalább messzire taszítani. Behajlította mindkét karját, majd egy hatalmasat lökött a pajzson, tűzviharba zárva a fekete füstfelhőket. Látszólag ez hatásosnak bizonyult, az árnyak eltűntek a szeme elől, azonban a néhány, amely kínozta, még mindig a teste körül kavargott. Ha felemelte egyik kezét, hogy védekezzen egy támadója ellen, egy másik rontott rá, karját szorongatva, mardosva, míg Oreth képtelen volt végrehajtani a varázslatot.
– Elég volt a mókából, hozzátok ide elém! – adta ki az utasítást a démon, mire Oreth a fájdalom és szenvedés mögött halványan elmosolyodott. A felhők felemelték a levegőbe, majd egyenesen a démon elé hajították. Az megfogta a nyakánál fogva, majd fölemelte vele szemmagasságba.
– Nos, mit gondolsz, kölyök? Elég kihívást jelentett a seregem a számodra?
Oreth levegőért kapkodva próbált kikerülni a lény szorításából, sajnos sikertelenül.
– Megteszi… – felelte két köhögés között. A démon mélyen belenézett Oreth tekintetébe, és a fiú már sejtette, hogy mi következik. A fénylő szempár ismerősen derengett előtte.
– Ezúttal nem engedem, hogy elmenekülj – mondta a démon, majd karmokat növesztett füstujjai végére, és azokat belevájta Oreth nyakába. A fiú felnyögött fájdalmában. – Most pedig nézz a szemembe! – parancsolta. Karmai nyomán fekete csíkok indultak meg Oreth bőrén, aki egyre jobban érezte, hogy a teste elernyed, elméje lehomályosodik, és nem tudja levenni a szemét a démon tekintetéről. Rettegett, remegett, nem kétség, és titkon Khania-ért imádkozott, hogy mentse meg, miután a démon megszállta a testét.
A szeme megint fehéredni kezdett, most viszont sokkal gyorsabban, mint korábban. Már nem mozgott, csak bámulta a démont, aki füsttestét szivárogtatni kezdte a fiúba, annak száján, fülén és orrán keresztül. A fekete anyag csak áradt Oreth testébe, aki csak egészen halványan érzékelte ezt és a külvilágot. Érezte az idegen jelenlétet elméje mélyén, amely át akarja venni felette a teljes irányítást. Pár pillanat múlva a füstalak eltűnt, csupán Oreth állt az utcán, fehér, világító szemekkel, és gyötrelmes belső küzdelemmel. Emlékezett Khania szavaira, és olyan erősen koncentrált, ahogy csak az erejéből tellett, de egyre biztosabb volt, hogy alul marad a démonnal szemben.
– Shh. Ne erőlködj, a végén még teljesen kifárasztod magad. – A hang Oreth szájából jött, azonban nem ő formálta a szavakat. Megfordult a helyzet, és most ő volt a hang a fej belsejében, míg a teste nem engedelmeskedett neki. – Ne aggódj, a testedet csak kölcsön veszem – folytatta a lény. – Nem kell használt porhüvely, sajátot fogok létrehozni. – Ajkai kaján vigyorra húzódtak, majd lépni kezdett, de valami nem hagyta akadálytalanul mozogni.
– Még itt vagyok és harcolok! – mondta Oreth hangtalanul, csupán az elméje mélyén. A démon nevetett.
– Hát persze. Nem szabad alábecsülnöm téged a kis kalandunk után. Nem is húzom tovább az időt – mondta, majd kitette előre mindkét kezét. A tenyerei között vibrálni kezdett a levegő, ahogy Oreth ereje egyre növekvő gömbben gyűlt ott össze. A fiú érezte, hogy gyengül, érzékei tompulnak, egyre fáradtabb lesz. A démon kezei közé áramlott Oreth varázsereje, és lelke.
Ekkor egy fénycsóva suhant át az égen, be egyenesen a faluba, majd az úton egy női alak formálódott belőle. Khania állt ott, előttük, ragyogó aurával. A démon tekintetében a döbbenet és pillanatnyi félelem tükröződött, de aztán visszanyerte magabiztos vigyorát.
– Még nem láttalak személyesen, de mégsem maradnék, ha nem baj – mondta, és megpróbálta elhagyni a fiút, de képtelen volt rá. – Mi ez?! – kérdezte haragosan.
– Csak egy kis pecsét – felelte Khania higgadtan, minden indulat nélkül. – Most pedig, megszabadítom tőled ezt a falut – mondta, majd felemelte a kezét. Abban a pillanatban ujjai között megjelent napkorongos botja.
– Fogalmad sincs az erőmről – fröcsögte a démon – És most már ennek a fiúnak az ereje is a birtokomban van – mondta, közben széles vigyorra húzta a száját. Fogai megnőttek, agyarakká torzultak. Körmei hosszúak és hegyesek lettek, ujjai végén a bőr fekete színt öltött. Csatlósai visszatértek hozzá, rengeteg árny gyűlt kettejük köré.
– Még egy kicsit tarts ki, Oreth! – szólt Khania a fiúhoz, remélve, hogy még hallja. Oreth-hez, halkan ugyan, de eljutottak a szavak. Még mindig küzdött legbelül az elnyomás ellen, de kezdett rájönni, hogy így nem győzhet. Arra gondolt, hogy ha egyetlen pillanatban szinte teljesen vissza tudná venni az irányítást, természetesen a megfelelő pillanatban, akkor a lény kiszolgáltatottá válik, és fölé tudnak kerekedni. Készítette magát erre, várta a megfelelő alkalmat.
Az árnyak mozogni kezdtek, rázúdultak Khania-ra, teljesen ellepték, úgy tűnt, bekebelezik. Mégis, mikor a bot végén lévő napkorong felvillant, mind eltűntek, helyükön a levegőben fekete por szállingózott.
– Többre számítottam – mondta az istennő, némi gúnnyal a hangjában. Fölemelte botját, majd koppintott vele az utcakövön. A föld repedezni kezdett a démon alatt mely repedésekből sárgán fénylő fonalak csaptak ki, megbéklyózva a lényt.
– Én is – felelte az, majd egy nagy lendülettel kitépte magát a fogságból. Rendkívül gyorsan mozgott, emberfeletti sebességgel termett Khania mellett. Kezében, mintha viharfelhőt tartott volna, amit egyenesen az istennő felé hajított, de ő ugyanolyan gyorsasággal tért ki előle, és mozdult jó pár métert arrébb. Ismét felemelte a jogart, majd a napkorongot a démon felé döntötte, fénysugarat küldve rá. A lény maga elé kapta karjait, de különösebb sérülést nem szenvedett.
– Nem félsz, hogy megsebesíted a kis védencedet? – sziszegte a démon. Letérdelt, a tenyerét ráfektette az utcakövekre, amik apró darabokra törtek. A darabkák fölemelkedtek a levegőbe, majd egy hatalmas, farkasszerű lényt formáztak, fekete szemekkel. A teremtmény támadásba lendült, Khania pedig fénysugarakkal próbált védekezni ellene, de az minden lövedék elől kitért és fürgén ráugrott egyenesen az istennőre. Hatalmas pofáját tágra nyitotta, és fogait Khania feje fölött csattogtatta, míg a nő keresztbe tett botjával tartotta őt távol. Bal kezével ütést mért az állat fejére, majd ellökte magától, varázslattal erősítve meg karjait. A kőfarkasra ez nem volt különösebb hatással, gyorsan ismét harcra készen állt. A démon kacagva nézte a párbajozókat, és már következő lépésén törte a fejét. Odaosont az egyik ház ablakához, aztán megérintette az üveget. Ujjai nyomán az anyag elszíneződött, és kis erekben folyni kezdett lefelé, a ház falán. Csiganyál hatását keltették távolról, ahogy mindegyik leért a földre, és kúszni kezdtek Khania felé. A nő még mindig a kőfarkassal harcolt, így nem vette észre az áttetsző veszélyt, mely felé haladt. Az üvegszálak emelkedni kezdtek, lilás színben kezdtek játszani, és villámsebességgel alkottak szilárd falat. Mire az istennő feleszmélt, egy üvegkupola alatt találta magát a farkassal. A démon füttyentett egyet, mire az állat kőbőre lehullott a földre, alóla pedig sötét füst tört elő. Mérgező gáz, ami szintén csapdába esett a megbabonázott üveg alatt. Khania eltűnt a füst takarásában, de nem sokáig. Fénylő, bíbor spirál keletkezett körülötte, ami pörgésével elhajtotta a mérget, és amikor elérte az üveget, azt megrepesztette, végül pedig porrá zúzta szét.
– Én nem ártok neki – mondta ridegen az istennő, majd újabb mozdulatot tett botjával. Kör alakban mintát rajzolt a levegőbe, amit aztán a démon felé lökött. A minta ragyogott, majd egyre részletgazdagabb lett, mindezt alig két másodperc alatt. Rácsukódott Oreth testére, mint egy háló, fonta körbe. Izzott, égette az emberi bőrt. – Viszont te igen, és ezt már kezdem sokallni – tette hozzá, aztán megpörgette a feje fölött a jogart. A háló szorosabb lett, lehúzta a testet a földre, csápokat növesztett, hogy ott is tartsa. – Véget vetek tombolásodnak.
– Azt csak szeretnéd!
Oreth végig figyelte a párbajt, érezte a harc hevét, és minden fájdalmát. A hihetetlen gyorsaságtól meg-megszédült, a látása néhol elhomályosult, és úgy hallotta a külvilágot, mintha víz alatt lett volna. Mégis, amikor elérkezett a pillanat, azonnal tudta, mit kell tennie. Megfeszítette minden idegszálát, amit még a sajátjának tudhatott, és segítségül hívta maradék mágikus hatalmát is. Egyszerre mindent kiengedett, minden erőt, amire csak képes volt, hogy a teste még egyszer azt tegye, amit ő parancsol neki, és maradjon a földön, Khania varázslatának szorításában.
– NEM! Elég volt, kölyök, nem érted, hogy fölösleges küzdened?! – tombolt a démon. – Tönkre teszed magad olyan emberekért, aki mindig is gyűlöltek és gyűlölni is fognak! – Próbálta kitépni magát a fogságból, de hiába. Khania odalépett elé, majd letérdelt, és kezét a fiú mellkasára tette.
– Száműzlek az alvilágba, ahol lelked égni fog az örökkévalóságig – mondta rituálisan, majd Oreth-hez szólt még pár szót. – Ez most fájni fog – mondta. Az eddigieknél jóval erősebb fény ragyogott fel a keze alatt, majd egy vörös villanás következett, szinte látni lehetett benne a lángokat. A démon kínkeserves üvöltést hallatott, ezt pedig csönd váltotta fel a villanás után. Nem tartott sokáig, és a démoni jelenlét eltűnt a faluból. Mikor elült a fényesség, Oreth hevert Khania lábai előtt, visszaváltozva régi önmagává. Eszméleténél volt, de teljesen kimerült. Testét idegennek érezte, elméje zavaros volt, és minden porcikáját fájdalom járta át, kifejezetten a mellkasát és a fejét. Érzéketlenül lebegett álom és valóság között, de tudta, hogy már vége a gyötrelmeknek. A napistennőt látta maga előtt, ragyogása még fényesebbnek tűnt az éjszakában. Eszébe jutottak az imádkozással töltött éjszakák. Semmit sem bánt meg, amit tett, és boldog volt, hogy megtudhatta: az istenek meghallgatják az embereket és törődnek velük. Legalábbis Khania így tett.
Az istennő Oreth mellé térdelt, kezét a homloka fölé emelte.
– Ügyesen csináltad, gyermekem – mondta, közben kezéből melegség áradt Oreth arcára. – Most pihenj! Megérdemled. Most már nem eshet bajod. – Befejezte mondandóját, mire Oreth szemei lassan lecsukódtak, arcára pedig békés, derűs kifejezés ült ki.
Utoljára ébredt az égi szobában, fényesség és élénk, meleg színek közepette. A megszállás hatását már alig érezte, csupán a feje zúgott egy kicsit. Fölült, mire éles fájdalom hasított a mellkasába. Levette az ingét, szemügyre vette a forrását. Bőrén nagy fekete folt éktelenkedett, mintha egy eldeformált, sok ágú csillag lett volna. Nagyobb volt, mint egy felnőtt férfi kézfeje. Egy pillanatra aggódni kezdett, de arra gondolt, hogy Khania biztos elhárította volna, ha ebből bármi baja származna. Az asztalra nézett, ahol újabb szett ruha várt rá. Elnevette magát, de valahol örült, hogy új, tiszta ruhákat vehet fel a történtek után. Vajszínű ing, mogyoróbarna nadrág, kék mellény ezüst díszítéssel és gombokkal, aminek a vége egészen leért a térdéig. Kopogtattak az ajtón, majd Khania lépett be a helyiségbe. Oreth azonnal megszólalt.
– Köszönöm a ruhákat, de attól tartok, ez rangomhoz, és otthonomhoz túl elegáns – mondta. Az istennő csak mosolyogott.
– Hát mégis itt akarsz maradni a faluban? – kérdezte cinkos pillantást vetve Oreth-re. A fiú félrenézett, elgondolkozott. Szája sarka félmosolyra húzódott. Itt maradni? Nem… Dehogy is.
– Nem, valóban nem vonz a maradás. De mégis hova mehetnék?
– Kövesd a mágiát, és találd meg azt a helyet, ahol az erőd kiteljesedhet! Több van benned, mint hinnéd. Hát keresd meg! – felelte bátorítóan. – A foltért bocsánatodat kérem, de egy lélek kiégetése és letaszítása nyomot hagy maga után. Remélem, nem okoz nagy gondot a számodra.
Oreth megrázta a fejét.
– Ez a folt mindig emlékeztetni fog az elmúlt pár napra.
– Ezt örömmel hallom. Mit szeretnél, hova vigyelek?
A fiú eltűnődött.
– Lehetek még egy kicsit láthatatlan. El szeretnék intézni valamit. – Nem mondta el, hogy mi az, de Khania tudta, mire gondol.
– Természetesen.
Az erdő széléről kiváló rálátás nyílt a falura. Az emberek visszatértek napi rutinjaikhoz, a betegek meggyógyultak, minden újra a régi volt. Oreth egy fának támaszkodva állt, karba tett kézzel, úgy kémlelte az erdőbe vezető utat. Testét barna köpeny fedte, fejére ráhúzta a csuklyát, hogy ne keltsen nagy feltűnést. Ujjaival gyűrögette az ingét, lábfejével dobolt az avaron. Egyszer csak egy női alak tűnt fel a láthatáron, futólépésben közeledett felé. Az édesanyja volt az. Megkapta az üzenetét.
Mikor már látótávolságon belül voltak, a nő megállt, majd futni kezdett, és nem állt meg, míg Oreth-hez ne ért. Nem szólt egy szót sem, csak szorosan magához ölelte.
– Örülök, hogy megkaptad a levelemet – kezdte Oreth halkan. Édesanyja ellépett tőle, majd mosolyogva a szemébe nézett.
– Tudtam, hogy élsz. Egy anya ösztöneit nem lehet csak úgy becsapni. – Ekkor már Oreth is elmosolyodott, valahol megkönnyebbült, hogy anyját ismét boldognak láthatja. – De mégis mi történt veled? Először a máglya, aztán az a sok furcsaság…
– Lehet, hogy nem fogsz hinni nekem, de maga Khania hívott küldetésre.
Az asszony arcán őszinte döbbenet látszott, de hitt a fiának.
– Ezért élted hát túl a kivégzést!
Oreth bólintott.
– Igen. Engem kért meg, hogy járjak a falut sújtó kórság végére.
– Tehát sikerrel jártál – Szélesen mosolygott, arcáról sugárzott a büszkeség.
– Így van. Viszont most elbúcsúzom tőled, édesanyám.
– Hogy érted?
– Elmegyek a faluból. Bejárom a nagyvárosokat, és mélyebben beleások a mágiába.
A nő egy ideig a földet nézve töprengett, de végül elmosolyodott, tekintetét újra fiára emelte.
– Megértelek fiam. Örülök, hogy jól vagy, és szeretném, hogy tudd, büszke vagyok rád, bármerre is jársz.
Oreth-t boldogság járta át e szavak hallatán. Végül tényleg minden elrendeződött.
– Köszönöm.
Ezután még egyszer megölelték egymást, majd Oreth végleg elbúcsúzott.
– Viszlát, anyám. Minden jót kívánok!
– Ég veled, drágám! Írj, ha tudsz!
– Mindenképp – felelte a fiú mosolyogva, majd rálépett az erdő mélyébe vezető ösvényre. Kellemes izgalommal vágott neki az útnak, ahol egy teljesen új élet várja majd. Visszaemlékezett mágiatanonc éveire. Igaz, azokat egy kisebb, vidéki városban töltötte, nem nyüzsgő nagyvárosokban, de az emlékek okozta érzés pont megdelelő volt ahhoz, hogy lendületet kapjon, és a kudarctól való félelem is elpárologjon belőle.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése